Persze, persze, értem én, minek írok Fokvárosról, amikor csak egyszer jártunk ott? Hát nem nagyzolásból, hanem azért, mert ez az egy alkalom viszont különleges volt. Azzá tette réges-régi nagyon jó gyerekkori barátnőm, Emőke, aki most már évek óta ott él férjével, előtte viszont velünk szemben lakott, az út másik oldalán...

Kalandos az élet, így történhetett meg az is, hogy miután megszakadt kapcsolatunk, hosszú évek után mégis ugyanannál az óceánjáró hajókat üzemeltető cégnél kötöttünk ki. Jópofa történet volt, amikor Alaszkában az egyik kikötőben egyszerre állt benn két hajónk - az egyiken én dolgoztam, a másikon ő, csakhogy én tudtam erről, Emőke viszont nem, tehát gondoltam, miért is ne lepjem meg? Hát sikerült a meglepi, nagyon rámcsodálkozott, amikor meglátott! Jólesett annyi év után végre megint találkozni.

No de térjünk vissza Dél-Afrikára. Amikor először dolgoztam a hajón dél-afrikai kollégával, bizony nagyon meglepődtem. Egész őszintén, amolyan Fekete Pákós bőrszínre számítottam, hiszen Afrika az köztudottan a színesbőrűek hazája - akkor meg árulja el nekem valaki, hogy kerültek oda ezek a hófehér bőrű, vörös hajú, szeplős egyedek? Kellett egy pár nap, amíg feldoldoztam ezt az egészet, és igen, nem csak csokibarnák élnek ott. Hiába, az embernek mindig van mit tanulnia, én egész egyszerűen úgy tudtam, hogy Afrikában mindenki sötét bőrű és olyan fura kis törzsi hajviseletük van. Persze lehet, hogy a kontinens belsejében ez dominál, de Fokváros elég modern, mondhatnám európai jellegű (utánaolvastam, holland tengerészek hozták létre a várost, így már minden érthető), s persze élnek itt is mindenféle színű emberek - nem egészen konfliktusmentesen, hogy finom legyek. Azaz jobb, ha piros lámpánál állva jól bezárjuk a kocsi ajtajait belülről, különben előfordulhat, hogy pillanatok alatt kilopják a táskánkat mellőlünk, de rosszabb esetben ki is rángathatnak a kocsiból, jól elvernek aztán szevasz-tavasz, viszik a kocsit, de ez csak egy példa volt a sok közül. Sajnos a bűnözés nagy probléma, főleg az erőszakos jellegűek.

Láttunk olyan bádogviskókból összeeszkábált nyomornegyedeket is, ahol színesbőrűek éltek, s ide nem tanácsos hófehér pofikával besétálni, mint ahogy az általuk előnyben részesített strandokat is célszerű elkerülni (arra inkább nem kérdeztem rá, hogy mi is történne egy fehér emberrel, ha mondjuk besétálna fürdőgatyójában a sok fekete ember közé a strandra).

No de azért nem akarok én ilyen komor képet festeni erről a városról! Ha az ember ismeri az itteni íratlan szabályokat, akkor nincs nagy probléma. Mindamellett szép a város, a természet, a fiatalok úgy tűnik, viszonylag jól élnek, és finom borokat is készítenek itt. Isteni volt, ahogy délután kiültünk a fűre a többi fiatal közé, ittuk a cider-t meg a sört, beszélgettünk és néztük a tengert meg a környező hegyeket... így aztán lehet lazítani... Nálunk miért van az, hogy mindig mindenki rohan???

Igazi modern nagyváros benyomását kelti Cape Town ezen a képen, amit a szállodánkból készítettünk.

Ez pedig csak egy felvétel a sok közül, amelyek a környező hegyekről készültek.

Ami az ide vezető utat illeti: életünk egyik leghosszabb repülőútja volt (azért Auckland tudta überelni)... s persze fárasztó is egyben. Az valami rettenet volt, mennyit kellett repülni, s aztán megérkeztünk a szállodába, a taxis valamit kínlódott, le akart húzni minket, meleg volt, a szobánk még nagyon nem volt készen, a személyzet fura volt, sok volt a színesbőrű, éhesek is voltunk, de egyszerűen még kérni se nagyon mertünk semmit, kicsit lekezelőek voltak (persze lehet, hogy a fáradtság miatt mi is túlreagáltuk), de aztán végül is hosszú, küzdelmes órák után lepakoltunk a szobában és jöttek értünk Emőék.

Szuper kis házban laktak (azóta már máshova költöztek), otthonos, szárazvirágokkal díszítve, klassz kis grillsütővel az udvarban - ez amúgy is óriási "dili" arrafelé, a grillen sütögetés (braai), ha összejönnek a haverok, akkor tuti, hogy valaki hozza a marhát és már dobják is a parázsra. Kedvelt nasi még a szárított marha. Lényeg a lényeg, kedves barátaink igazán finom vacsorával vendégeltek meg minket.